Gyerekkoromtól kezdve egészen kamaszkoromig, tehát igen sokáig küszködtem a beszédhibákkal, főként a pöszeség bizonyult makacsnak, ami miatt úgy érzem, nagyon sok mindenből kimaradtam ezekben az elvileg legszebb éveimben. Még szerencse, hogy kaptam segítséget, és olyan hobbira leltem, mint a fotózás.
Az otthonról is hozott szorongás, és a probléma elhanyagolása is közrejátszott ebben, hiszen az én gyerekkoromban még sokszor nem törődtek eléggé a beszédhibákkal és nem avatkoztak be időben, már óvodás korban. Úgy gondolták, ez egy kinőhető dolog, tehát nem is igazán kezelték ezeket a problémákat helyükön.
Emlékeim szerint már az óvodában is csúfolódtak más gyerekek a pöszeségemen, és azon, hogy egyes szavakat rosszul ejtettem ki, de csak később, az általános iskolában vált ez igazán nagy problémává. A beszédhibámon sokáig nem sikerült érdemben javítani, így ez végigkísérte az egész általános iskoláskoromat. Logopédia, pontosabban egy logopédus ugyan volt a kisvárosban, ahol felnőttem, hiszen praktizált ott az Éva néni, de enyhén szólva sem volt túl sikeres a mi együttműködésünk. Bárcsak már akkor is lett volna Mosolykulcs (így viszont maradt a fotózás), amiről ma mesélni fogok nektek! Egészen szuper dolognak tartom, hogy ma már ilyen fejlesztő központok is léteznek, mint a Mosolykulcs, ahol egyébként nemcsak a Logopédia van porondon.
Amikor Éva nénihez küldtek az iskolából, azt én hatalmas szégyennek éltem meg, persze erre rásegített a csúfolódás is, amit azok kaptak, akik logopédushoz, vagy mondjuk valamilyen fejlesztő külön foglalkozásra kellett járjanak. Ma már ez abszolút nem így működik, a mosolykulcs.hu még táborokat is szervez, milyen menő ez már!
Éva nénivel nem volt eredményes a közös munka, én nagyon szorongtam, ő meg folyton azzal vádolt, hogy nem is figyelek, nem akarok fejlődni, otthon nem gyakorlom a dolgokat. Végül ez utóbbi vetett véget a mi találkozásainknak, mert a szüleimnek is a szemére hányta ezt, akik pedig otthon rengeteget próbálták velem a gyakorlatokat, igaz, a szakavatottság hiánya miatt nem feltétlenül volt effektív ez a részükről.
Mivel a szüleimnek sem volt emiatt szimpatikus, úgy döntöttek, hogy nem kell hozzá járnom többet. Viszont alternatíva híján egészen nyolcadikos koromig nem kerültem újabb szakemberhez. Hiába voltam jó tanuló, szóba sem jöhetett, hogy pl. a március 15-i műsorban akár egy sorom is legyen. Az ilyenek miatt érzett kívülállóságomban a fotózásban kezdtem el keresni az élményeket, és ez az alapvetően magányos foglalatosság az életre szóló hobbimmá vált. Hatodikos voltam, amikor az egyik környezetismeret órára plusz ötöst lehetett kapni, ha növényekről vagy állatokról saját rajzokat vagy fotókat hoztunk, helyesen beazonosítva a képen szereplőket.
Otthon volt fényképezőgépünk, egy majdnem teljesen automata, műanyag vázas gép. Gyors, korrekt minőségű turistafotók, családi képek készítésére ez alkalmas volt. Ekkor jutott eszembe édesapám régebbi tükörreflexes gépe, amit a könyvespolcán tartott, és már évek óta nem volt használatban. Ő azt mondta, hogy bár sokkal jobb képeket is lehet vele készíteni, de elég bonyolult vele fotózni, anyukám nem is tanulta meg jól használni. A drága film és előhívás miatt ő nem akart kockáztatni, és nem nagyon ért rá hobbiszinten sem fotózni, mint fiatalabb korában. Én vettem hát magamhoz ezt a Praktica gépet és apukám instrukciói alapján nagyon hamar megértettem a működésének alapjait. Volt az egy szem objektívhez egy makro közgyűrű sor is, így érdekes közeli képeket tudtam a növényekről csinálni.
Miután a tanárom és bizonyos osztálytársaim is nagyon dicsérték a képeimet, így olyan sikerélményt éreztem, amit addig csak a verbális készségeket nélkülöző órákon. pl. matekórán tapasztaltam. Aztán 8.-os koromban, amikor heti kétszer jártam busszal a megyeszékhelyre, a kiszemelt gimnáziumba a felvételi felkészítő órák miatt felmerült, hogy összekötve a kettőt lehetne ott keresni szakembert a megmaradt beszédhibáim kijavítására. Így is történt – és végre sikerélménnyel járt a dolog. De ahogyan már korábban is említettem, azóta másodkézből megismertem egy szuper fejlesztőközpontot, ahol a Logopédián kívül még megannyi segítséget kaphatnak elakadásaikban a kisebb-nagyobb gyermekek.
Nemrégiben az egyik barátom újságolta, hogy az óvodás lányát a pöszesége miatt egy fejlesztő központba kezdték el hordani, mert lassan iskolaérett lesz és nem szeretnék, ha bármiben is akadályozná az iskolában ez és a későbbiekben szorongást okozna neki. Már az első hetekben ígéretesnek találta a dolgot és kiemelte a felkészültségüket és a kedvességüket.
Megdicsértem, hogy előre is gondol és nem sepri a problémát a szőnyeg alá, és megkérdeztem, hogy mi is pontosan a hely neve. “Logopédiára szeretnél járni?” Kérdezte vicceskedve, nem tudván persze, hogy tényleg sokáig küszködtem beszédzavarral, hiszen már érettségi után ismerkedtem meg vele. Mint ahogyan korábban is írtam, bárcsak az én időmben is ilyen profi és összetett segítséget kaptam volna időben, mint amit ő biztosít a kislányának a Mosolykulcsnál.
Mondtam, hogy érdekel a téma, mert más ismerősömnek és a gyerekének is hasonló problémája van. Mondta, hogy a Mosolykulcs Készségfejlesztő Központ a szóban forgó fejlesztőház, szóval ide datálódik, hogy megismertem a helyet. Puszta érdeklődésből elkezdtem böngészni a honlapjukat. Informatív, jól szerkesztett online felületük van és a Logopédia fül alatt több különböző beszédhibát is felsorolnak, valamint azt, hogy hogyan ismerhetőek fel, mikor kell rájuk gyanakodni. Emellett a szükséges terápiás lehetőségekről is tájékoztatják a szülőket.
Ugyanazon a helyen egyébként pszichológus segítsége is igénybe vehető gyermekkortól a kamaszkorig. Ez azért is kiváló párosítás, mert ahogyan az én eseteben is történt, a beszédhibák, fejlődési elmaradások és úgy általában az iskolai teljesítési kényszer és a kortársakkal való kapcsolat is szorongást, viselkedési zavarokat eredményezhet.
Visszatérve az itteni logopédia eszköztárára: az artikulációs zavar, azaz az én gyerekkoromat is megkeserítő pöszeség, esetén már 5 éves kortól ajánlják a közbeavatkozást (bárcsak nálam is már ilyen korán és hatékonyan történt volna). Erre ajánlják a Mosolykulcsnál az artikulációs terápiát, ahol játékos keretek között igyekeznek segíteni a helyes kiejtés rögzülését. Bárcsak Éva néni is ilyen felszabadult légkört igyekezett volna teremteni a szigorú tanárnő szerep helyett, amit olyan meggyőződésesen alkalmazott… Ha jól értettem meg a módszer lényegét, akkor az észlelés után az adott hangok artikulációjához szükséges mozgások fejlesztésére fektetik a hangsúlyt, majd pedig a beszédbe való beépítésben és ennek gyakorlására, automatizálására. Nem tudom, hogy hogyan hívták a második logopédusom módszerét, de hasonló felépítésre emlékszem, és ahogy írtam, ez belátható időn belül eredményre vezetett.
A barátom szerint minden szempontból maximális pontot érdemel a Mosolykulcs: a szakemberek felkészültek és gyerekbarát a hozzáállásuk, ár-érték arányban abszolút baráti valamennyi szolgáltatás, ráadásul könnyen megközelíthető helyszínről beszélünk.
Mindenkinek ajánlom, akit érdekel a téma, gyermekének vagy ismerőse gyermekének ilyen problémái vannak, hogy nézzék meg a Mosolykulcs honlapját, illetve a Logopédia menüpontot azon belül – de érdemes szétnézni a felületükön a többi szolgáltatásukkal kapcsolatosan is.