Hajnali négykor indultunk el egy vidéki esküvőre, és még most is pontosan emlékszem, milyen volt a fény azon a reggelen. Egy éve történt, de a képek nagy része ma is ott van a monitorom szélén kirakva, mert azon a napon tanultam meg valamit, amit a fényképezésről addig nem tudtam.
Aki fotózott már esküvőt, ismeri a hajnali indulás ritmusát. Előző este feltöltött akkumulátorok, kettesével beszámozott memóriakártyák, a táska alján a tartalék vaku, amit soha nem használok, de mindig viszek. A kocsiban még sötét van, a műszerfal kék fénye világít, és ahogy kiérünk a városból, lassan feljön a kék óra. Az a húsz perc, amikor a világ olyan színű, mintha valaki tintát öntött volna az égre, és minden fénykép egy kicsit szomorúbb és szebb lesz, mint amilyen a valóság.
A menyasszonyi készülődést mindig ilyenkor kezdjük. Az ablakon beeső első napsugár, a fátyol a szék támláján, az anyuka keze, ahogy a hajtűt igazítja. Ezekhez a képekhez nyugodt kéz kell, hosszú záridő, és sokszor állvány sincs, mert nincs rá hely a szűk szobában. A második fotós ilyenkor a fél munkát adja: ő tartja a derítőlapot, ő figyeli a szoba másik sarkát.
Azon a hajnalon azonban nem a fényt figyeltem, hanem a mellettem ülő munkatársamat.
Négy éve dolgoztunk együtt, és addig sosem láttam ilyennek. Sápadt volt, ingerült, kétszer rám szólt egy apróság miatt, ami egyáltalán nem rá vallott. A pirosnál véletlenül láttam a telefonja képernyőjét: azt írta be a keresőbe, hogy alkohol elvonás tünetei meddig tart. Gyorsan elfordította, én pedig nem kérdeztem semmit, egészen addig, amíg a készülődésnél a kezében remegni nem kezdett a gép, és fél tucat kép elmosódott.
A kertben, egy cigarettányi szünetben mondta el, hogy két napja nem iszik, egyedül döntött így, és azt hitte, kibírja. Nem aludt, alig evett, és folyton feszült volt. Azt akarta tudni, hány nap van még hátra ebből.
Akkor nem tudtam neki válaszolni, és ma már örülök ennek. Este, a képek mentése közben kerestem rá ugyanarra, amire ő, és a felepulok.hu egyik cikkénél álltam meg, ami az alkoholizmus fokozatairól szólt. Nem adott meg napokat, és ezt először hiánynak éreztem. Utólag értettem meg, hogy éppen ez volt a becsületes.
Amit leírtak a központ honlapján (amely központ gyakorlati segítséget is tud nyújtani), az a hiánytünetekről szólt annál a típusnál, akit ők szinten tartónak hívnak, és akit kívülről a legnehezebb felismerni, mert az ital ritkán változtat rajta látványosan. Akkor kezdenek mutatkozni a jelek, amikor nem jut hozzá: rosszkedv, ingerlékenység, türelmetlenség, feszültség, álmatlanság, és testi jelként kézremegés, étvágytalanság. Olvasás közben végig a reggeli kocsiút járt a fejemben. Mindegyik ott volt a mellettem ülő emberen.
Visszagondolva azt tartom a legfontosabbnak, hogy aki ma ugyanúgy beírja, hogy alkohol elvonás tünetei meddig tart, az ne egy számot keressen, amit ki lehet bírni. Ez nem egy határidő, amit össze kell szorított foggal végigcsinálni. Az elvonás veszélyes is lehet, és ebben nem a telefonnak, hanem szakembernek kell segítenie. A cikk is arra jutott, hogy ha valaki felismeri magán ezeket a jeleket, ne egyedül próbálja megoldani, hanem kérjen segítséget, mielőtt még késő.
Másnap elküldtem neki a linket, egyetlen mondattal: „Nem a napokat kell számolni.” Nem válaszolt rá, csak egy hét múlva. Azt írta, hogy felhívta őket, és hogy életében először beszélt valakivel, aki nem csodálkozott semmin.
Azóta egy év telt el. A munkatársam még mindig velem dolgozik, és a hajnali indulásokhoz ma már ő hozza a termoszban a kávét. Hogy milyen úton jutott el idáig, azt ő meséli majd el, ha akarja, ez az ő története.
Ha most átnézem azokat az elmosódott kockákat, már nem hibának látom őket. Azon a reggelen a gépem pontosabban rögzítette, mi történik, mint ahogy én akkor észre akartam venni. Azóta, amikor valaki mellettem a kék órában szokatlanul csendes, nem a fénymérőre nézek először, hanem rá. És ha kell, nem egy számot keresek neki a telefonon, hanem a felepulok.hu oldalát mutatom meg, ahol végre nem a kibírásról, hanem a segítségről olvashatott.