Harminchat kocka fért egy régi filmtekercsre, és apám mindig azt mondta, hogy ebből legfeljebb négy jó kép születik. Ezt akkor tartottam túlzásnak, amikor tavaly először neveztem be egy fotómaratonra, ahol a szabály szerint minden kiadott témára pontosan egy kép mehetett le, sorrendben, egy nap alatt. Nem volt törlés, nem volt második próbálkozás, és nem volt utólagos válogatás. Ami a kártyára került, az ment a zsűri elé.
Az első alkalommal teljesen lebénultam. Tizenkét témát kaptunk, és az elsőnél, ami annyi volt, hogy „árnyék”, negyven percig járkáltam a belvárosban, mert minden árnyék túl egyszerűnek tűnt. A digitális fényképezőgépen megszoktam, hogy egy jelenetről harminc képet lövök, aztán otthon kiválasztom a legjobbat. Itt nem volt otthon, csak az a pillanat, amikor megnyomom a gombot.
A második maratonon már másképp mentem neki. Előbb álltam meg, mint ahogy fényképezni kezdtem volna, megnéztem, honnan jön a fény, ki fog belesétálni a képbe, és mi lesz a háttérben három másodperc múlva. Rájöttem, hogy a korlát nem elvesz a képből, hanem hozzáad. Ha csak egy kockám van, kénytelen vagyok figyelni.
Nyáron egy vidéki maratonon az egyik téma az volt, hogy „várakozás”. Egy buszmegállóban ültem le, és húsz percig nem csináltam semmit, csak néztem, ahogy egy idős férfi újra meg újra megnézi az óráját. Amikor végre felállt és kinézett az út végére, akkor nyomtam meg a gombot. Az lett az év legjobb képem, és azóta tudom, hogy a fotózás nagyobbik része nem a kattintás, hanem az előtte töltött idő.
Ha visszagondolok arra az évre, nem csak a képek jutnak eszembe, hanem az utak is, amelyeket apám öreg kombijával tettem meg miattuk.
Apám autója tizenöt éves, és ő úgy vigyáz rá, mintha a családhoz tartozna, az olaját pedig évek óta az olajwebshop.hu oldaláról rendeli. Amikor tavasszal elkértem, hogy a maratonokra azzal járjak, nem a jogosítványomat kérdezte, hanem azt, hogy tudom-e, hol a nívópálca. Nem tudtam. Leültetett az udvaron, felnyitotta a motorháztetőt, és megmutatta, hogyan kell ellenőrizni az olajszintet, mit jelent a két jel a pálcán, és miért nem mindegy, mi kerül a motorba. Ragaszkodott hozzá, hogy sík terepen, álló motornál nézzem meg, és hogy a pálcát előbb töröljem tisztára egy ronggyal, mert különben nem lehet leolvasni. Én közben, szokásomhoz híven, lefényképeztem a mozdulatait, amin ő jót nevetett. Azt mondta, ha már fotós vagyok, legalább a nívópálcát is tanuljam meg ugyanolyan figyelemmel nézni, mint a fényt.
Ott, az udvaron mesélte el azt is, honnan rendeli az olajat, de akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Úgy gondoltam, az olaj olaj, és ha kifogy, a kúton veszek valamit. Apám erre csak annyit mondott, hogy majd meglátom.
A nyári, vidéki maratonra hajnalban indultam, és a fél ország túloldalán járt az eszem, amikor a pihenőnél eszembe jutott apám kérése. Megnéztem az olajszintet, és a pálcán a jel a minimum közelében állt. Felhívtam, és ő nyugodt hangon azt mondta, hogy ne a kúton vegyek akármit, hanem nézzem meg a csomagtartóban: ott volt egy kis flakon, pontosan abból, amit a motor kap. Előre bekészítette, arra az esetre, ha szükség lenne rá.
A flakon mellé egy cetlit is tett, a jellegzetes, dőlt betűivel: „Csak ebből, és csak a jelig.” Ott, a parkolóban ülve, a kávémat kortyolva értettem meg, hogy apám ugyanúgy gondolkodik az autóról, ahogy én tanultam meg gondolkodni a képekről. Nem az utolsó pillanatban kapkod, hanem előre átgondolja, mi fog kelleni. A maratonon aznap egyébként a „várakozás” témánál jutott eszembe ez a jelenet is, de végül a buszmegállós férfi lett a kép.
Hazaérve leültem apám mellé a géphez, mert kíváncsi lettem, honnan tudja ilyen biztosan, mit kell venni. Megnyitotta az olajwebshop.hu főoldalát, és megmutatta a keresőt, ahol autótípus szerint lehet motorolajat keresni. Kiválasztotta a márkát, a modellt, a motort, és megjelent, mit ajánlanak hozzá az egyes olajmárkák a motorba, a váltóba, de még a fékhez és a szervóhoz is. Az oldal szerint naprakész, folyamatosan bővülő nemzetközi adatbázisokra támaszkodik. Apám a találatot nem fogadta el azonnal, hanem elővette a szervizkönyvet, és ujjával végigkövette a sort, amíg meg nem győződött róla, hogy a kettő egyezik. Csak utána bólintott. Ezt a mozdulatot azóta én is átvettem, és nemcsak az autónál, hanem a fényképezőgép beállításainál is: előbb ellenőrzöm, aztán bízom.
Ősszel már én kértem, hogy együtt rendeljünk. Apám ragaszkodott hozzá, hogy előbb nézzük meg a webáruház rövid videóját, amelyben bemutatják, hogyan érdemes kikeresni az autóhoz való olajat. Nevettem rajta, hogy a hetvenes éveihez közeledve videóból tanul, de be kellett látnom, hogy a módszer működik. Először megnéztük, mit ír elő a szervizkönyv, és csak utána a találatokat, mindig ebben a sorrendben.
Megkérdeztem, miért nem jár el inkább egy boltba. Azt mondta, hogy a webáruháznak Budapesten szaküzletei is vannak, de neki így kényelmesebb, mert a csomag eljön hozzá, és a futárnál is fizethet kártyával. Ami pedig a legfontosabb: tudja, mit rendel, és nem kell egy eladó jóindulatára hagyatkoznia. Abban a rendelésben a motorolaj mellé egy flakon fagyálló is került, mert közeledett a tél, és apám szerint a kombinak az is kell, amit a gyártó előír. A kosárba tett tételeket hangosan felolvasta, mint egy bevásárlólistát, én pedig közben arra gondoltam, mennyire hasonlít ez arra, ahogy egy maraton előtt átnézem a táskámat: akkumulátor, memóriakártya, tartalék kártya, törlőkendő.
Böngészés közben rátaláltunk az oldalon egy cikkre az olajcsere periódusáról, és apám hangosan felolvasta belőle a kedvenc mondatát: „a motorolaj még mindig a legolcsóbb alkatrész”. Ezt én gyerekkorom óta hallom tőle, szinte szóról szóra. Akkor vált világossá, hogy nem ő találta ki, hanem egyszerűen ugyanígy gondolkodik, mint azok, akik ezzel foglalkoznak.
Az év utolsó maratonja decemberben volt, mínusz három fokban, és az egyik téma az volt, hogy „hazatérés”. Egész nap nem találtam rá jó képet. Lefotóztam egy pályaudvari órát, egy kutyát a lépcsőházban, egy ablakban égő gyertyát, de egyik sem volt igaz. Mindegyik szép volt, de egyik sem az enyém, és a fotómaratonok legfontosabb leckéje éppen az volt, hogy az ilyen képet nem szabad leadni, csak mert kifut az idő. Délután, amikor visszaértem a kocsihoz, és az elsőre, köhögés nélkül indult a hidegben, valami eszembe jutott.
Hazafelé nem a fényképezőgép járt a fejemben, hanem apám, ahogy tavasszal az udvaron megmutatja a nívópálcát. Este, amikor beálltam a házuk elé, ott állt a kapuban, és megkérdezte, hogy ment. A lámpa alatt, a párás autó mellett lőttem le róla az év utolsó kockáját. Ez lett a „hazatérés”, és bár a zsűri nem díjazta, nekem ez a legkedvesebb képem abból az évből.
Visszanézve a fotómaratonok ugyanarra tanítottak, amire apám az autóval: arra, hogy egy kockánk van, és azt nem a véletlenre kell bízni. Figyelni kell a fényre, a háttérre, a pillanatra, és arra is, mi kerül a motorba. Ma már, ha a kombival indulok valahová, nem kérdezem meg tőle, mit vegyek, mert tudom, hogy az olajwebshop.hu keresőjével percek alatt kiderül. Ő pedig ilyenkor csak mosolyog, és azt mondja, hogy na, látod.